Mi a s(ch)ikk? Jaschik.

Nem hagyjuk, hogy az Acheron habjai, a feledés folyó hullámai végleg elsodorják értékeinket! Egy polihisztor művészpedagógus nevét választottuk magunknak, hogy az ő életútjával fejezzük ki azt a programot, amely a művészet és valóság praktikus kapcsolatára, élettereink megszépítésére, a környezetkultúra által megvalósuló léleknemesítésre törekszik.
Érdemes megismerni mindenkinek e hihetetlenül gazdag és sokszínű művész életútját, műveit és írásait.

Jaschik Álmos művészetpedagógiai írása 1920-ban a Nyugat folyóirat hasábjain jelent meg, amely a szövegre kattintva olvasható.

 Jaschik Álmos (1885-1950)

Jaschik Álmos iparművész, pedagógus, szakíró alakja az évtizedek során méltatlanul háttérbe szorult, holott mind személyes oeuvre-je, mind pedig stílus- és szemléletformáló tanári munkássága meghatározó jelentőségű. Iskolája a XX. század művészetének számos kiemelkedő alkotóját indította el a pályán, így például Hajnal Gabriella textilművészt, Kovács Margit keramikust, Uray Erika grafikust, vagy Pierre Székely szobrászművészt. Nem lehet említés nélkül hagyni azt sem, hogy a Jaschik-iskola hallgatója volt többek között Szabolcsi Hedvig, Körner Éva és Henszlmann Lilla művészetörténész, Gyürky Katalin és Bónis Éva régész is.

Jaschik az alkalmazott művészet szakmai és etikai alapjait tanította meg - az európai iparművészeten földrajzi és műfaji szempontból is messze túlmutató lexikai anyag átadása mellett - a legkülönfélébb társadalmi rétegeket képviselő hallgatóinak. A Jaschik-iskola szakmai szempontból "kenyeret adott a hallgatók kezébe", a mester pedig mindezen túl emberi szempontból is felelősen kísérte tanítványai sorsát: a szegényeknek tandíjmentességet biztosított, a holokauszt idején zsidókat menekített. Ezt - volt tanítványai felterjesztésére  - az izraeli állam poszthumusz kitüntetésével köszönte meg a mester leszármazottainak.

Jaschik Álmos rajztanárnak tanult az Országos Magyar Királyi Mintarajziskola és Rajztanárképezdében, mestere Székely Bertalan volt. A Székesfővárosi Községi Iparrajziskolában kezdte tanári pályafutását (1907-1919), majd 1919-ben nyitotta meg haláláig működő grafikai magániskoláját. Az onnan kikerült fiatalok közül számosan megbecsült könyvtervezőként, illusztrátorként, iparművészként, festőként, restaurátorként, régészként, építészként, művészettörténészként szereztek maguknak nevet idehaza és/vagy külföldön.

Jaschikot - korai munkája alapján - elsősorban "szecessziós" művészként tartja számon a művészeti irodalom, holott szerteágazó munkássága az egyetemes magyar kultúra szerves részét alkotja. Autonóm gondolkodású művészegyéniség volt, a fővárosi polgári értelmiség vezető rétegéhez kötődően neveltetésből, a század eleji kulturális légkörből adódóan, nemzeti - népi hagyományainkra támaszkodva alakította ki művészi tevékenységének folyamatosan táguló körét.  Magániskolája, amelyet méltán lehetett progresszív szellemiségűnek nevezni, kapcsolatban állt a Hét és a Nyugat körével, valamint Rabinovszky Máriusz révén Szentpál Olga újító szellemű mozgásművészeti iskolájával. 1925 és 1944 között színpadművészként együttműködött Németh Antallal, a Nemzeti Színház rendezőjével, majd igazgatójával. Az ő ösztönzésére vezette be Jaschik Magyarországon elsőként a színpadi makettépítés tanítását. A Németh Antallal folytatott közös munkába időnként bevonta tanítványait is, és hasonlóképpen bevonta őket nem kevésbé újító szellemű animációs mesefilmkísérleteibe is. Színpadművészként, jelmeztervezőként négy ízben is közreműködött a Csongor és Tünde színrevitelében. Kevéssé számon tartott negyvenes évekbeli színes rajzfilmkísérletei és másokkal közös bábművészeti kezdeményezései ugyancsak a jövő útját egyengették.

Jaschik Álmos művészi és pedagógiai munkássága a maga korában egyedülálló, komplex művészeti jelenség: fővárosi kötődésű, egyben egyben nemzeti, népi hagyományainkhoz kapcsolódó. Az ornamentum eredetéről vallott nézeteivel, az ornamentális formaképzés gyakorlatával munkássága a nemzeti művészet fő áramába illeszkedik. A művész és a művészetet hivatásként vállaló egykori tanítványai joggal érdemesíthetők arra a megtisztelő gesztusra, hogy egy olyan intézmény vegye fel a nevét, amely továbbviszi az ő komplex művészetpedagógiai tevékenységét.

(Mezei Ottó szövegének felhasználásával összeállította: Prékopa Ágnes)