MÚLTUNK ÉS JELENÜNK

Az iskolánkról szóló, a Köznevelés című folyóiratban megjelent írás a szövegre kattintva olvasható.

Megéri megvárni, amíg betöltődik a Schikk Diákmagazin legfrissebb száma.

ISKOLATÖRTÉNET

Ha ebbe az épületbe lépsz, akkor egy immár 100 éves szándék megvalósulásának mozaikjait láthatod e falak között, s szívesen látunk mindenkit azok között, akik e bennünk élő szépnek megvalósítói közé tartozónak kívánják mondani magukat.

Az iskola története szerteágazó, mint maga a történelem, a múlt számos szálból sodorta azt össze közös jelenné.

   
Kis iskolatörténetünk az épület történetével kezdődik, s az 1911-ben a téglák közé épített szép remények kelnek most valóra. Az a Németh László-i, Kós Károly-i gondolat, amely a kertvárosban a természet- és emberközeli élettér megvalósulását látta, amely által az itt tanuló növendékeink is szebbé tehetik életünket. Bárczy István (1866-1943) a század elején mint megbízott polgár-, majd főpolgármester nagyszabású iskolaépítési programot indított el, s terve három év alatt meg is valósult. Ez idő alatt 55 új iskola készült el, amelynek egyike az Illatos úti saroképület. A Soroksári út és Illatos út kereszteződésében felépített saroképületet 1993-ban a kerületi önkormányzat rendeletével védett műemléknek nyilvánította. A folyosók népies életképeket ábrázoló freskóit Jávor Pál (1880-1923) készítette, a kapubejárónál láthatók szobrok Vedres Márk munkái (http://www.epa.hu/00000/00022/00222/06740.htm). E műalkotások híven tükrözték az építkezés eredeti koncepcióját, amelyben jelentős szerepet játszott a hagyományőrzés, a vidékről elvándorló, a fővárosban munkát vállaló tömegek kulturális tradíciói. A vidékről felkerülő, munkássá és tisztviselővé váló emberek ugyanis kiszakadtak addigi környezetükből, a kertek, növények és fák világából. A kormány és a főváros vezetése azt várta az építészektől, hogy a „kertváros-koncepcióval” mentsék meg a városiasodás miatt háttérbe szoruló értékeket. A Soroksári Úti Elemi falai között 1913-ban kolompolt először a pedellus az első tanórára. A fiúk és lányok oktatása akkor még külön épületrészben folyt, az alagsorban pedig az óvoda kezdte el működését. Az alagsor egyik részén népkonyha, a másikban a Szent Borbála-kápolna kapott helyet. A tantárgyak között hittan, gazdaságtan, a lányok részére háztartástan és kézimunka szerepelt. A Kis-Dunán létesült csónakház, illetve a hatalmas iskolai udvar - amely a Kén utcáig húzódott - a testedzést szolgálta. A népiskola mellett 1932-től néhány éven keresztül polgári leányiskola is létesült. A világháború nemcsak a napi oktató-nevelő munkát tépázta meg, 1944. április 13-án szőnyegbombázás során az épületet találat érte, a bomba az épület közepén egészen a pincéig hatolt. Az általános iskolai képzést 1955-ben megszüntették, az épületben hosszú ideig a 43. számú József Attila Fiúkollégium működött.

A művészeti szakképzés előzményei messzire nyúlnak vissza.

Az iskola 1952-ben jött létre, építőipari szakmai képzésre, először a budapesti Szondi utcában működött. 1979 után ez az épület a 35. számú Ipari Szakmunkásképző Intézetnek, a szobafestő-mázoló, majd később a tapétázó szakmatanításnak adott otthont. A 80-as évek derekán egy belső modernizáló program változtatta meg az iskola életét. Akkoriban új szakmák képzése indult el, s ez a fejlődés az évek során a korábbi alapszakmák háttérbe szorulását idézte elő. A háború előtti években még a szobafestő-mázoló szakma az ún. díszítő szakmákhoz tartozott, az üvegfestő, címfestő, aranyozó, képkeretező szakmák társaságában foglalt helyet. E képzési struktúra modelljéhez igazodva öt további szakma (kerámiaformázó, gipszmintakészítő, üvegcsiszoló, üvegműves, porcelánfestő) képzése kezdődött meg 1985/86-ban.

1989/90-es tanévben az iskolavezetés elérkezettnek látta az időt a szakközépiskolai képzés bevezetésére: két párhuzamos művészeti szakközépiskolai osztállyal indult meg a porcelánfestő, -tervező asszisztens és a keramikusképzés, s ezután Kézműipari Szakközépiskola és Szakiskola néven működött. A demográfiai hullámvölgy és a gazdasági átalakulás nehézségeit, buktatóit legyőzve, a tudatos fejlesztőmunka eredményeképpen erős önálló arculattal rendelkező intézmény jött létre, s a későbbiekben a művészeti szakközépiskolák szintjére emelkedett. Egy korszerű, egymásra épülő, átjárható oktatási struktúrát alakított ki. Jelenleg alkalmazott- és képgrafikus, dekoratőr, díszítőfestő, keramikus, üvegműves, díszítőszobrász, porcelánfestő és -tervezőasszisztens szakmákat oktat.

Az iskola valódi megújulását vonta maga után az az intézkedés, amely 2007-ben a dekoratőr képzést a kézműves szakmaképzéssel integrálta. Az 1955-ben létrehozott dekoratőr képzés tekintélye, jelentősége nem szűnt meg ezzel, hanem intézményi szinten más szakmák tanítására nyitotta ki kapuit, s ezt a tényt, lehetőséget, ez az iskola ténylegesen kamatoztatni képes. A korábbi Dekoratőr Iskola – a dekoratőr „fedőnév” alatt – a művészet legprogresszívebb folyamataival és gyakorlatával ismertette meg a diákokat, olyan művész tanárok vezetésével, mint Károlyi Zsigmond vagy Tolvaly Ernő. Minden „dekorosra” igaz, amit Beke László, a nevezett tanárokkal kapcsolatban ír: „akiknek az a szerep jutott, hogy a hagyományos főiskolai képzés mellett is elsajátítsák a radikális avantgárd eszméket, és feldolgozzák Erdély Miklós és az idősebb generáció hatását.”

Az iskolának komoly presztízse lett a 80-as évekre, s ez a presztizs most a Jaschik Álmos Művészeti Szakképző Iskolában új formában, más képzésekkel együtt képes tekintélyes művészeti szakképzéssé válni, képes korábbi célokat összhanggá építeni, s új arculatával képes lesz a az iparművészeti szakképzés bázisává emelkedni az elkövetkezendő években.